nyitott szemmel

Terveim szerint az előkészületekről már az indulás előtt szerettem volna írni, de hát ugye ember tervez, Isten végez… én pedig szokásosan elhavazódtam a teendőkkel, mert az utolsó napokban kicsit több munka csúszott be – mily meglepő- mint terveztem. Úgyhogy most itt éppen a 29 és 30 év közötti átmenetben (itt már 30, otthon még 29) pötyögöm a sorokat.

Miután mindenkinek beharangoztam, hogy “az a terv, hogy nincs terv”, jogosan tűnhetek vakmerőnek az utazással kapcsolatban. Az igazság pedig az, hogy ha egy kicsit is jobban utánanéz az ember, hogy mennyi mindent lehet felfedezni itt Ausztráliában, akkor rájön, hogy erre egy élet is kevés. Persze végig lehetne mindenen rohanni, ahogyan pl. turisztikai irodák által szervezett buszos utaknál (brrrr….) szokott lenni, én inkább a lassulást választottam, és az az érzésekre, ízekre, hangulatokra koncentrálok, amit magammal tudok vinni egy életen át bárhová.

Szóval az előkészületekről. Az, hogy valahol messze szeretném a 30. szülinapomat tölteni, kb. idén tavasszal realizálódott. Persze sokat gondolkodtam, hogy mi legyen pontosan a desztináció- a dobogósok Ausztrália, Új-Zéland és a Fülöp-szigetek voltak-, végül a számos tényezőt összevetve, Ausztrália nyert. Ausztrália vízumköteles ország, többféle vízumopció is van, én a legegyszerűbb turistavízummal jöttem, melyet online pofonegyszerű igényelni (https://immi.homeaffairs.gov.au/visas/getting-a-visa/visa-listing). Ez egy évig érvényes és korlátlan beutazásra érvényes, egyhuzamban azonban maximum 3 hónapig lehet az országban tartózkodni. Számtalan más opciót lehet találni a neten, ahol különböző irodák próbálják megigényelni helyetted, egészen magas költségekért, én viszont a saját hibámból tanulva, azt javasolnám, hogy ingyenesen az említett honlapon igényeljétek meg. Kb. pár nap, max. 1 hét alatt meg is van. Nagyon szigorú feltételek nincsenek: a számládon elég pénznek kell lenni ahhoz, hogy az itt tartózkodási költségeidet szerintük fedezni tudd, emiatt kérhetnek igazolást a banktól, illetve tudni kell igazolni a pénz eredetét, TBC negatívnak kell lenned, az útlevelednek érvényesnek kell lennie a távozást napja + hónapig és azt hiszem ennyi. Érdemes a vízumot már a beutazást megelőzően, utazás előtt egy hónappal megigényelni, hogyha mégis első körben elutasítanának, vagy igazolást kérnének, akkor legyen idő pótolni.

Repülőjegyet elvileg csak azután érdemes venni, amint a vízum már az e-mailjeink között landolt, én azonban fordított sorrendet követtem. Hosszú hónapokig nézegettem a repjegyeket (kayak.com), reméltem, hogy az egyik feldobja a teleportálás lehetőségét, és akkor kihagyhatom a repülést, ám sajnos egyik társaságnál sem találtam ilyen opciót, végül az Etihad mellett döntöttem ár-érték-úthosszúság-megbízhatóság-járattörlések-járatkésések- átszállási helyek bonyolultsága és biztonságossága szempontjából. Ausztráliába utazni Európából nem olcsó, ellenben rendkívül hosszú, így érdemes nem a legolcsóbb opciót választani mindenféle utánanézés nélkül. Az Etihad azt ígérte, hogy 27 óra alatt elrepít Budapestről Frankfurton és Abu Dhabin át Sydneybe, és így is lett. 24 órával az indulás előtt küldték az on-line check in lehetőségét, mely utólag kiderült, hogy nagyjából felesleges volt, ugyanis ha több légitársaság is jelen van az út során, akkor csak a reptéri check in lesz érvényes. Persze én egészen hajnal fél 2-ig próbálkoztam a check in lehetőséggel, természetesen sikertelenül, úgyhogy mindössze 2 óra alvás után az öcsém hősiesen korán ébredve, hajnal 4-kor kiszáguldott velem a reptérre. A szemem persze ismét nem bírta a terhelést, hogy alig alszom és rengeteget nézem a monitort, úgy döntött, hogy pont az utazás reggelére (hajnalára) gyullad be teljesen. Így történt az, hogy 4.30-kor baseball sapkában, kapucniban és napszemüvegben álltam be az offline check-inre a Lufthansa sorába, ahol jelezték, hogy beszállókártyát csak Abu-dhabiig tudnak nyomtatni valamiért. Sebaj, gondoltam, a magyar reptéri kiszolgálószemélyzet hozza a szokásos színvonalat, meg sem próbálnak segíteni – mondjuk tényleg nem próbáltak-, de éppen azzal küzdöttem, hogy napszemüvegben legalább 2 mp-ig nyitva tudjam tartani a szemem, így rájuk hagytam. A Budapest-Frankfurt járatból lényegében semmire nem emlékszem, az egyetlen cél az volt, próbáljam lehetőleg végigaludni az utat, hogy a szemem fáradtságát csökkentsem. Ez olyannyira sikerült, hogy már csak a pilóta ügyetlenkedésére ébredtem fel a frankfurti leszálláskor.

A frankfurti reptér elég nagy, saját tapasztalataim szerint pedig rendszerint nagy a forgalom, tömeg van. Szerencsére most még éppen új terminált is építenek, úgyhogy kellőképp nagy a káosz. Ha valaki éppen itt szállna át egy EU-nem EU desztináció között, legalább 2 órát érdemes hagyni az átszállásra, ugyanis a terminálok között utazáshoz buszra is van szükség. Szerencsére nálunk a kapukat is megváltoztatták, persze mindezt akkor, amikor a fél gép már átjutott az ellenőrzőkapukon, úgyhogy volt hangoskodás rendesen az elégedetlen – főként német ajkú- utazóközönségtől. A Frankfurt- Abu-Dhabi járaton sikerült két német menedzser közé beékelődnöm, akik közösen tartottak feleség nélkül a Seychelle-szigetekre. A németekre érvényes minden sztereotípia érvényes volt rájuk, ami valljuk be, szöges ellentéte annak, amivel szerencsére én a saját közvetlen közegemben Németországban találkoztam. Az út során még két órát behoztam az alváshiányomból, valamint megnéztem A terminál című filmet Tom Hanks főszereplésével, gondoltam még hasznos lehet a későbbiekre nézve. Persze arra nem számítottam, hogy ilyen korán létjogosultságot nyerhet az új infok felhasználása. Az abu-dhabi landolás után siettem a terminál felé, ugyanis emlékeztem, hogy reggel Budapesten csak eddig kaptam beszállókártyát, valamilyen ok miatt Sydneyig nem sikerült. Szerencsére az abu dhabi reptér -hasonlóan a dubajihoz-, rendkívül szellős és tiszta, a transzferutasok számára pedig külön pultja van a nagyobb légitársaságoknak az átszállófolyosón, így könnyen megtaláltam az Etihad saját pultját. Nagyjából fél perc kellett hozzá, hogy kiderüljön, azért nem kaptam meg a beszállókártyát, mert az ausztrál bevándorlási hivatal nem adott engedélyt a beutazásomra, ugyanis a vízumom, vagy az útlevelem nem megfelelő számukra, vagy a kettő közötti kapcsolat. Teljesen értetlenül álltam a helyzet előtt, majd az adatokat többször egyeztetve az Etihad munkatársai is. Az átszállásra persze két órám volt összesen, úgyhogy a lelki szemeim előtt már megágyaztam magamnak a 67-es kapunál. Otthon a családtagokra a szívbajt hoztam, mindeközben igazából valahol örültem, hogy végre történik valami izgalom. Az arab emirátusokra sok rosszat tudok mondani, de az valami elképesztő, ahogyan mindent megoldanak és mindig a vásárló van a középpontban. Teljesen más a hozzáállásuk a segítségnyújtással kapcsolatban, mint az otthon tapasztalható. Szinte 10 perc alatt egy vezető személyhez került az ügyem, aki személyesen hívta az ausztrálokat. Kiderült, hogy a titulust, habár valóban otthon kötelezően szerepeltetni kell új útlevél esetén, a külföldi vízumokba egyáltalán nem érdemes beleírni, mert problémákba ütközhet, nem tudják kezelni. Emiatt akadt fent az én kérelmem is a bevándorlási hivatal aznapi ellenőrzésén. Az Etihados kollégák újrafoglaltak nekem, immáron titulus nélkül, és a beszállókártya már a kezemben is volt. Tényleg csak szuperlatívuszokban tudok róluk beszélni. A sydneybe tartó gép közel sem volt olyan kihasználtságú, mint az Abu-dhabiba tartó, így egy egész sort kaptam magamnak, mindaddig, amíg az előttem lévő apa-fiú párosból átköltözött az egyik mellém, ők épp Barcelonából tartottak haza Sydneybe és mindenféle hasznos tanáccsal elláttak. Az út egyébként hosszú volt, de egyáltalán nem éltem meg tragikusnak, aludtam pár órát, két filmet is megnéztem – idén összesen nem néztem meg ennyi filmet, mint most két repülőút alatt-, és a sydneyi operaház megpillantása után a pilóta is egészen fantasztikusan landolt. Egészen elképesztő élmény volt magát a kikötőt és Sydney belvárosát fentről megpillantani, érezni, hogy valahova, ahová igazán vágytam, megérkeztem. Valahogyan hasonló érzés eddig, talán az európai desztinációk közelsége miatt sosem kapott még el. A repülőút vége előtt a személyzet kiosztotta az úgynevezett ” incoming passenger card”-ot, amelyben minden beutazónak nyilatkoznia kell a bevinni kívánt dolgokról. A biológiai biztonsági kockázat miatt ételt-italt szigorúan tilos bevinni Ausztráliába, minden ilyesmit érdemes a repülőn hagyni. Gyógyszerek minimális mennyiségben -csak egyéni használatra- behozhatók. A lényeg, hogy ezen a papíron mindent bevalljunk, különben ha ők találják meg az átvilágítás során, az súlyos pénz- és esetlegesen börtönbüntetéssel járhat. A bejutás Ausztráliába egyébként egészen egyszerű, bár lassú procedúra volt, az incoming passanger cardon sem problémáztak, csak a gyógyszerekre kérdeztek rá. Egyetlen hiányérzetem volt csak, hogy a turistavízumhoz nem jár már hivatalosan pecsét az útlevélbe Ausztráliában, ám némi kérdezősködés után csak sikerült egyet beszereznem, és kezemben a vízumpecsétes útlevéllel léptem be Ausztráliába…