A sydney reptéren első dolgom volt, hogy beszerezzek egy ausztrál SIM kártyát az ittlétemre. Sokak tapasztalata szerint ez sem lesz garancia a megfelelő internetre, de egyelőre városi körülmények között nagyon jól operál. Egy volt a cél, a lehető legmegbízhatóbb szolgáltatótól (korábbi ajánlások szerint: Telstra) a legtöbb GB-nyi netet beszerezni az elkövetkezendő egy hónapra, na és mindez ne kerüljön egy vagyonba. Nos a megbízhatóság kérdése hamar falakba ütközött, ugyanis egyből temérdek no-name GSM-szerű üzlettel találtam magam szemben. Ettől függetlenül adtam egy esélyt az Ismail és Suparman nevű indonéz eladóknak, de végül sem a személyük, sem az ajánlatuk nem győzött mega vásárlásról, így – több épp most érettségizett német backpackerrel egyetemben-, a Vodafone mellett döntöttem (a Telstra sajnos bezárta az üzletét a reptéren), hisz megtudtam, hogy ők is a Telstra hálózatát használják. A nyerő ajánlat egy 85 GB netet és otthonra 200 perc hívást magába foglaló versenyző lett mindössze 30 AUD-ért ( kb. 6800 Ft)A telefonszolgáltatók alapján egyébként 28, 185, vagy 365 napra érdemes ebbe az országba utazni, hiszen ilyen eldobhatós SIM kártyáik vannak. Mondanám, hogy ez az információ már korábban a birtokomban volt és tudatosan utaztam, de csupán a véletlen műve, hogy pont 28 napot tartózkodom az országban. Mindenesetre a későbbiekre nézve az info hasznos lehet.
Miután Benjamin készségesen beüzemelte a telefonomba az új kártyámat, búcsút vettem a németektől, és a már működő Google térkép által megterveztem a “szállás”-ra tartó utat. Nem tűnt túl bonyolultnak, hiszen a sydney-i reptérről a városközpontba egy HÉV-szerű vonat visz be, onnan pedig egy busszal érhető el Abbotsford, sydney-i lakhelyem. A városi tömegközlekedés roppant egyszerű és egészen olcsó is. Korábban volt egy feltöltőkártyás rendszerük, amelyet akár még ma is lehet használni, hiszen amennyiben pl. a munkahely finanszírozza a tömegközlekedést, azt erre az Opal nevű kártyára tölthetik fel előre a munkavállalónak, egyébként a telefonra beállított bankkártyával, érintéssel lehet fizetni. Minden vonat/busz/hajó stb. becsekkoláskor és kicsekkoláskor is a kijelzőkhöz kell érinteni a telefont/Opal kártyát, hiszen távolságalapú a fizetési rendszer.
Még a repülőn ülve észleltem, hogy az Operaház elég nehezen bújik elő a felhők mögül, a terminálból kilépve azonban egyenesen rámszakadt az eső. A vonatról leszállva egyből a város közepén ( the Museum) találtam magam, itt azonban szerencsétlenségemre egy utcát gyalogolni kellett a buszmegállóig, ez pedig arra volt elég, hogy a szemüvegemen semmit ne lássak át, és minden táskám totálisan elázzon. Megfogadtam, hogy a következő tárgyi befektetésem egy vízhatlan külső védő lesz a backpackre. Sajnos az eső azóta sem nagyon csillapodott -pedig elvileg a kontinens északi része a trópusi fél-, így óriási mázli, hogy mamiék végül az indulás előtti estén felküldték Budapestre pakkban az esőkabátom. Megjegyeztem, hogy ez az összes angolszász országban, kontinenstől függetlenül alapdarabnak számít.
Szállásom csak az indulás előtti utolsó héten lett. Előtte is nézegettem már, de reménykedtem benne, hátha találok valami ismerősön keresztülit, mert úgy mindig közelebbről lehet megtapasztalni a helyiek életét, és több infot tudok meg arról, milyen is valóságban az adott helyen élni, mik a nehézségek, hánykor mennek munkába, mivel elégedettek stb. Szóval végül Zita barátnőmön keresztül sikerült egy fizikus professzornál szállást kapnom, akinek épp volt kiadó lakrésze – nyugágyas erkéllyel- a házában, Abbotsfordban.
Az első napot lényegében akklimatizációra és jet lag elleni küzdelemre szántam, így a közvetlen környéket próbáltam felfedezni. Abbotsford megtestesít nagyjából mindent, amire egy (nagy)városi vágyhat. Tökéletes kertváros egy félszigeten a sydney-i öbölben, előkelő házakkal, evezős- és golfklubbal, golden retrievereket sétáltató szalmakalapos helyiekkel, akik hétköznaponként ferryvel járnak -száguldanak- be a városba dolgozni, hétvégén pedig a saját hajóikkal ringatóznak az öbölben. (Megjegyezném amúgy, hogy a tömegközlekedés egészen fantasztikus ebben a városban, tanítani lehetne, ahogyan minden működik, hipp-hopp ott lehet lenni bárhol földön/vizen/sínen/földalatt). Itt találkoztam először olyan munkakörrel (public school!), hogy “iskola előtti gyalogos átkelőhely felügyelő”. Ez lényegében azt jelenti, hogy iskolaidőben egy felnőtt személy, sárga kalapban és mellényben egy STOP táblát a kezében tartva őrzi az átkelőhelyet, és amint meglát egy gyermeket bármelyik oldalon átkelésre készen, először kiáll az útra megállítani a forgalmat, csak ezután kelhet át a gyermek. Őszintén meglepett ez az első napon, azonban azóta rájöttem, hogy erre itt feltétlen szükség van, mert az ausztrálok soha semmikor nem állnak meg egyetlen gyalogos átkelőhelynél sem, kivéve ha piros a lámpa. Apropó lámpák. Európával ellentétben a lámpákkal rendelkező átkelőhelyeknél itt nem a zöld, hanem a piros villog. Ha letelt a zöld időszak, akkor még pár másodpercig villog a piros (ilyenkor rendszeresen átfutnak az ausztrálok) és utána lesz csak teljes piros a lámpa.
Ezeket a tapasztalatokat először mind akkor gyűjtöttem be, amikor vásárolni indultam az első napon. Kicsit későn, már csak Ausztráliában jöttem rá, hogy itt bizony nem olyan csatlakozó van, mint az íreknél, vagy a briteknél, így újabb átalakítóra lenne szükségem, így neten keresve találtam a közelben egy nagyobb bevásárlóközpontot, ahol reméltem, hogy be tudok szerezni egy ilyet, persze az egész központban nem találtam, nyilván pont most fogyott el mindenhol. Ha már egyszer ott jártam, akkor beszereztem a heti élelmiszeradagomat a helyiek által is kedvelt “Woolworths”-ben. Leginkább a az ír Dunnes-hez, vagy esetleg a német Rewe-hez tudom hasonlítani, otthon talán az Interspar közelít hozzá, de közel sem található olyan széles kínálat, mint itt. Nyilván elsőként a heti bagel adagom került a kosárba. Az árak picivel az otthoniak alatt vannak. Nem annyira szembetűnő a különbség, mint mondjuk Ausztriában, vagy Németországban, de egy-egy termékért kevesebbet fizettem, mint otthon szoktam. Van ALDI is, elvileg az a piacvezető áruház itt, illetve az elmúlt években sorra őket választották az év áruházának. Ha eljutok oda, beszámolok arról is…
Este még sétáltam egy kört a félsziget másik oldalán, így botlottam bele az Abbotsford house-ba. Ez egy ma már örökség alatt álló viktoriánus stílusú villa, melyet 1878-ban építtetett Sir Arthur Renwick az ország egyik első ideemigrált orvosa. A ház Sir Walter Scott angliai otthona után kapta a nevét, a környéket pedig magáról a házról nevezték el Abbotsfordnak. Az épület 1920-1991 között a Nestlé tulajdonában állt. Először csokoládét is készítettek a helyen, később kizárólag admnisztratív feladatokat láttak már el a helyszínen, végül 1991-ben a helyi csokoládégyár bezárása után az épületet renoválták, és ma egy többlakásos lakóépületként működik. Egyelőre csak bíztatni tudok mindenkit. A heti kötelező munkaidő itt 35 óra, lám-lám emigrált orvosként mikre nem futja az orvosi fizetés… 🙂
nyitott szemmel 
Hozzászólás