Miután egy majdnem teljes napot adtam magamnak a hosszú repülőút kipihenésére (mondjuk nem tudom mit kellett volna kipihenni, hiszen lényegében az egész repülés pihenés volt az otthoni munkatempómhoz képest, az otthon összeszedett óriási alváshiányom miatt szinte egyből felvettem az itteni időzónát, +10h) úgy gondoltam, hogy a második sydney-i napomon itt az ideje nyakamba venni a várost. Az időjárás sajnos továbbra sem hozta az “ausztrál nyár” feelinget (végülis még 5 napig pont tavasz volt) – elvileg itt 365 napból 300 napon keresztül süt a nap és felhő sincs az égen, hát én masszívan ebbe a 65 napba estem bele-, sokkal inkább hasonlított az ír nyárhoz, amihez már korábban nagyon jól adaptálódtam, szóval a táskámba csaptam a mamiék által utazásom előtt last minute Budapestre feloszkáraztatott multifunkcionális esőkabátomat, és úgy gondoltam, hogy ide nekem Sydneyt. Otthon még épp szülinapom volt, itt meg már a névnapom ünnepelhettem, ehhez méltóan csakis a ferry felé vezethetett az utam, hogy minél előkelőbb módon érkezzem a CBD-be (central business district, az aussiek így hívja a belvárost, mit ne mondjak, mikor először kaptam üzenetet egy ausztrál ismerősömtől, hogy itt találkozzunk, nem épp erre asszociáltam… ). Ahhoz, hogy Ausztráliát, az ausztrálokat, az itteni kultúrát (ezen naponta elgondolkodom, hogy létezik-e egyáltalán ilyen?!) megértsük, ismerni kell a történelmüket(ez ismét elég megkérdőjelezhető). Elég kegyeltek az ausztrál gyerekek, kapásból legalább 2 évvel kevesebb ideig tanulják a történelmet, mint a magyar iskolások, hiszen csak bő 200 évről beszélhetünk előbbiek esetében, annak ellenére, hogy Ausztrália elviekben régebben lakott terület, mint Európa. Az első itt lakók nagyjából 50 000 évvel ezelőtt, vagy még korábban érkezhettek Ázsia felől. A kezdeti ausztráliai időkre az ausztrálok általában az “álomidő” kifejezést használják, mely szerintük jelképezi az ekkori történelem, kultúra és kialakult hagyományok metszetét. A kontinenst hosszú évezredeken a bennszülöttek uralták, míg nem 1606-ban a holland Willem Jansz volt az első európai, aki partra szállt az “ismeretlen déli földrészen”. Ő azonban teljesen használhatatlannak találta a területet, így tovább is hajózott. Hollandiának persze ez nem annyira tetszett, hiszen mégis egy új földrészről volt szó, a nagy hódítások idején pedig egyszerűen nem kiálthattak ki semmit “használhatatlan területnek”, így Abel Tasmant útnak indították, hogy találja ki, mégis mire lenne használható a használhatatlan. Tasman viszont egy másik helyre érkezett, nem a korábbi használhatatlan szigetre. Nem nehéz kitalálni, Tazmánia partjain kötöttek ki, így ma a sziget már az ő nevét viseli, habár akkor még Van Diemend földként tartották számon. Tazmánia ma Ausztrália része, az egyetlen olyan állam, mely külön szigeten helyezkedik el. Tasman pár évvel később végül egy újabb próbálkozás során sikeresen partot ért Ausztrália északi részén, azonban ő sem tudott semmi pozitív információval szolgálni az ott tapasztaltakról, értékes fémeket nem talált, a helyi lakókat pedig barbároknak tartotta. A jelentései alapján a hollandok nem tartották végül érdemesnek a földet arra, hogy megszerezzék maguknak. Egészen 1770-ig minden erre hajózó felfedező hasonló, vagy még negatívabb véleményen volt, ám James Cook teljesen véletlenül kötött ki a Botany-öbölben ( a mai Sydney helyén, az öböl azóta is a kontinens legnagyobb ipari kikötőjeként működik) a tahiti útja során, melyre két természettudós is vele tartott. A természettudósok viszont hirtelen annyi új, korábban egyáltalán nem ismert fajra bukkantak, hogy a helyet el is nevezték “botanikus öbölnek”. Cook meglátta a lehetőséget a helyben, így egyből III. György király birtokának nyilvánította, és az egész területet elnevezte Új-Dél-Walesnek. Visszatérve Angliába, a királynak arról számolt be, hogy egy olyan területen járt, ahol az “ott élő bennszülött nép sokkal boldogabban él, mint mi európaiak” (egészen biztos vagyok abban, hogy a ma itt élő nép is sokkal boldogabban él, mint mi európaiak, de legalábbis a magyarok felől nincs kétség). A britek egyből elkezdtek agyalni azon, hogy mégis hogyan telepíthetnék be az új területet, az akkori elnök pedig azt javasolta, hogy a szokásos szabad telepesek helyett küldjenek ezennel a messzi területre fegyenceket, így megszűnnének a bűnözőkkel kapcsolatos elhelyezési problémáik, és “meg tudnák tisztítani” Angliát (korábban a britek a hasonló problémás eseteiket Észak-Amerikába deportálták, de ez a lehetőségük a Függetlenségi háborúval megszűnt). Így történt az, hogy 1787-ben a britek megkezdték a közel 80 évig tartó fogolyszállítást, melynek keretében nagyjából 160 ezer bűnös ember érkezett a területre. Lényegében az első európai lakosok mind bűnözők, így ha olyan ausztrállal találkozunk, aki úgy nyilatkozik magáról, hogy hosszú generációk óta Ausztráliában él a családja, érdemes rákérdezni, hogy mégis mit követtek el, nagyon szeretnek ezzel kapcsolatosan sztorizni! A betelepítés első napjaiban kiderült, hogy némileg túlzóak voltak a Botany-öböllel kapcsolatos leírások, hiszen a keletről érkező szelek (Sydney uralkodó széliránya keleti!) egyáltalán nem védik az amúgy eléggé mocsaras területet, ahol építeni bármit is nem éppen ideális, illetve az ivóvízellátás is erősen kérdéses. A vezető felfedezők így hajóba pattantak, és nagyjából 20 km-t hajóztak észak felé, amikor is elérkeztek egy rendkívül ígéretesnek tűnő területhez, ami ma Sydney fő (nem ipari) kikötője, melyet az operaház és a Harbour bridge ékesít. A Sydney-öbölben 1788. január 26-án tűzték ki a brit zászlót, ez a nap a híres nemzeti ünnepük, az Australia day, vagy ahogyan ők nevezik “Straya day”. Állítólag minden évben óriási buli van, illetve a Sydney Festival (városszerte rengeteg kulturális és nem kulturális program) is minden évben januárban kerül megrendezésre, így az ausztráloktól azt a javaslatot kaptam, hogy Sydneybe mindenképpen januárban érdemes utazni. Az 1800-as évek elején Lachlan Macquarie kormányzó vezetése alatt Ausztrália ténylegesen a lehetőségek szigetévé vált, hiszen Macquarie kórházat, iskolákat és utakat kezdett el építtetni, hogy megalapozza a mai Ausztrália jövőjét. Azt, hogy valóban mennyire fontos munkát végzett, mi sem bizonyíthatná jobban, minthogy országszerte visszaköszön a neve akár intézmények (pl. Macquarie Egyetem Sydneyben) vagy települések nevében (pl. Port Macquarie az egyik legismertebb turista és szörfözőcélpont). Ausztrália első európaiak által létrehozott és lakott területe a The Rocks nevű városnegyed, ami a Sydney kikötő központjában lévő Circular Quay (másnéven körrakpart, lényegében az összes hajó itt köt ki) nyugati oldalán terül el. Itt barangolva úgy érezheti magát az ember, mintha Dublin vagy egy brit vidéki közepes méretű város belvárosában barangolna. Londonhoz egyáltalán nem hasonlítható a terület, hiszen közel sem köszön vissza az az elegancia, mint ami a brit fővárost jellemzi. Az elegancia hiánya korábban méginkább szembetűnő lehetett, hiszen az 1970-es évekig a város legkoszosabb és legveszélyesebb területének számított, míg a városvezetőség megszavazta, hogy a területet teljesen le kell rombolni és egy új városnegyedet hozzanak létre, ám a kirendelt építőmunkások a városlakók nyomására megtagadták a bontást, és a terület renoválását kezdték meg inkább (bárcsak a magyarokban lenne fele ennyi partizán vér egyes belpolitikai kérdések kapcsán..). Sydney legrégebbi épülete a Cadman’s Cottage (1816, fehéren láthatjátok a fotók között), ami a mindenkori hajófelügyelő otthonát képezte, a renoválás óta viszont a Sydney Harbour Nemzeti Park információs házaként működik. A ház melletti lépcsőn felsétálva jutunk el a The Rocks főutcáit jelentő Bridge és Phillip utcákba, melyek főként pubokkal (rendszerint európai nevűek, illetve nyilván itt található a kontinens első pubja is) és az azt szinte mindig 100%-ig megtöltő helyiekkel és turistákkal vannak tele. Az ezekre merőleges utcákban barangolva helyi tervezők/kézművesek apró üzleteivel találkozhatunk (pl. Campbell’s Storehouse, Argyle Stores). Hétvégente utcai vásár (szigorúan kézműves termékekkel) kerül megrendezésre. Szerencse, hogy csak backpackkel jöttem, mert annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok nagy shoppinglady és könnyen mondok nemet minden tárgyi dologra, egy-két dolgot szívesen hazavittem volna innen (kengurubőr és krokodilbőr dolgok, elképesztő illatú szappanok…). Az ausztrál vendégszeretet azért gondoskodott arról, hogy ne maradjak vásárfia nélkül (nyilván fagyit vettem amúgyis… ), az igazi halászott gyöngyből készült ékszerek standjánál történt ugyanis, hogy nézegettem a fülbevalókat, ám igazán egyiket sem éreztem teljesen magaménak, de a készítő szerint az egyik tökéletesen passzolt hozzám, így nekem ajándékozta amolyan karácsonyi ajándékként. Ezen amúgy már nem is annyira lepődtem meg, hiszen ez az addigi tartózkodásom során már nem az első ilyen eset volt. Az ausztrálok vendégszeretete, segítőkészsége egészen elképesztő. Azt gondolom, hogy nincs más város a világon ahol ennyire magas az életminőség, én legalábbis nem találkoztam még ennél jobb életet kínáló hellyel. Erről most csak ennyit, azt gondolom az egész ausztrál mentalitás megér majd egy külön blogbejegyzést. Visszatérve a The Rocks-ra, természetesen egy mini üzletközpont is megtalálható itt, ahol a vezető európai divatházak designerboltjaiban vásárolhatnak a felső tízezerhez tartozó (itt főként ázsiai) turisták. Kaptam az alkalmon, mivel korábban soha nem tettem be a lábam ilyen üzletbe -és őszintén gondolom, hogy a későbbiekben sem én leszek a célközönségük- úgy éreztem épp itt az ideje, hogy végre pillantást vessek teljes életnagyságomban az egyetlen designer táskára, amit (talán) szívesen hordanék. Európában rendszerint nem kapható az üzletekben, és előre feliratkozás szükséges, hogy egyáltalán lehetőséged legyen beszerezni. Szóval így történt, hogy az ír időjárásra specializálódott esőkabátomban tetőtől talpig backpacker turistaszettben ám rendkívül nagyasszonyosan bevonultam a Louis Vuitton üzletbe, és mintha mi sem lenne természetesebb, megkérdeztem, hogy van-e épp raktáron Pochette Métis. Hát kérem volt. Hogyha már lúd, legyen kövér gondoltam, így kikértem magamnak tapintásra, szagolgatásra, felpróbálásra. A jövendőbeli férjemnek jelezném, hogyha már nagyon tárgyat szeretne egyszer ajándékozni nekem, akkor ez a táska abszolút jöhet. Még örülni is fogok neki, nem csak úgy tenni, mint aki örül. 4100 AUD és a VAT visszajár a reptéren, szóval igazából itt csak 3700. Hülyének is megéri…. 🙂 Mindezek alapján kiderülhet, hogy nyilván nem vettem meg, hiszen ebből a pénzből vidáman körbebackpackeled egész ausztráliát, meg hát amúgyis. Természetesen az ideemigrált ázsiai eladó lányka felajánlotta, hogy félreteszi nekem másnap reggel 10-ig, mert hát egy darab van belőle és mindig sold out kb. egy napon belül, illetve, hogy szívesen lenne a personal shopperem (LOL), úgyhogy regisztrál a vevői közé. Így lettem regisztrált Louis Vuitton ügyfél, lényegében shopping nélkül. Gondolom azóta már gazdára talált a táska. Az üzletből való távozásom hasonlóan nagyasszonyosra sikerült, mint a belépőm. Nem tudom, hogy ez, vagy csupán a véletlen oka-e, hogy 20 méterrel később egy hasonlóan neves designerüzlet előtt leszólítottak. Szívesen beszélgetek itt mindenkivel (introvertált énem rendkívül büszke ezekben a pillanatokban), tapasztalatgyűjtés gyanánt, szóval kiváncsi voltam, vajon mégis mit akarhat ez a rendkívül jól öltözött kb.60 év körüli férfi tőlem. Gyorsan a lényegre tért, szeretne nekem ajándékozni valamit, ha nem bánt meg. Itt azért kicsit gyanússá vált a történet, valószínűleg 200%-osan az arcomra ülhetett az, amit gondoltam, így egyből magyarázatot is adott. Dél-afrikai ügyvéd, sajnos a felesége bő két éve emlőrák miatt elhunyt. Nagyon szerették egymást, és korábban is rengeteget utaztak, gyerekük nincs, így a felesége halálát követően többnyire egyedül utazik. A jólét miatt gyakran adományoz, de minden utazása során az adott országra/városra jellemző kiegészítőt vásárol egy designer boltban és az első, a feleségére legalább kicsit emlékeztető hölgynek ajándékozza azt. A mai napig nem tudom, hogy az esőkabátom, vagy a kopott converse cipőm, esetleg valami egészen más idézte fel benne rám tekintve a feleségét, ám ezek után, valamit azután, hogy nagyjából fél délutánon át próbálgattam előző nap a különböző kalapokat (különböző szigorúan nem designer üzletekben!), boldogan fogadtam el a Chanel szalmakalapot. Talán csak azon bánkódtam, hogy nem Párizsban futottunk össze, akkor talán a táskát kaptam volna, nem a a kalapot, de hát ajándék lónak ugye mindig örülünk. Valahogyan érdemes lenne kideríteni az útiterveit a pasasnak, szívesen botlanék bele minden utazása során… :)
the rocks really did rock!
nyitott szemmel 
Hozzászólás